xx Adeline B.
Vasárnap. Ki nem szereti a vasárnapot? Hétvége van, kedvünkre járhatjuk a barátunkkal/barátnőnkkel London utcáit. A nap bármelyik percében lazulhatunk, nevethetünk, bulizhatunk. Bárhogyan kelsz fel, a tudat, hogy vasárnap van, mosolyt csal az arcodra. Csak a másnap tereli el néhány kósza percre keveredő gondolataidat. De a vasárnapot ki kell élvezni.
Viszont az én helyemben ki élvezné? Megint egy kérdés, amire nincs válasz. Kérdések ezrei kavarodnak reggelente a fejemben, amiket egy kevés idő után el is felejtek. De jönnek a következők.
Megint párszáz gondolattal baktattam a barna szekrényemhez, ahonnan egy szürkés farmert, és egy fekete blúzot halásztam ki. Nem volt nevezhető rendnek, amit ott látni lehetett. Hétvégenként általában kitakarítok, és ez megint esedékes volt. Felvettem az előszedett cuccokat, és lementem a napi koffeinadagomért. A nappaliban nem találtam anyát, ezért a konyhába is benéztem. Különös módon ott sem volt. Hát, gondoltam biztos még nem kelt fel, ezért én készítettem kávét. Mégis furcsáltam a dolgot, hogy anya kilenckor még nincs fent. A kávéval a kezemben indultam fel anya szobájába. Ráhelyeztem a kilincsre a kezem, de hallottam valamit, ezért nem nyitottam be. Mintha telefonból jött volna a beszélgetés. Sajnos nem értettem, hogy mit mondd, de aztán anya is megszólalt:
-Nem, még nem mondhatjuk el neki.
Döbbentem hallgatóztam tovább.
-Tudom, de én nem vagyok képes rá.-türelmetlenséget fedeztem fel a hangjában.
Nem akartam hallgatózni, nem vagyok olyan, de ezt muszáj volt meghallgatnom.
-Idejössz, és elmondod neki, vagy nem tudja meg. Jó, de én nem tudom elmondani. Rendben, szia.-rakta le.
Halk léptekkel odamentem az ajtómhoz, és kinyitottam. Amikor anya kilépett, azt láthatta, hogy én most jövök ki.
-Felkeltél?-kérdezte mosolyogva.
-Aha.
Összehúzta a szemöldökét, és a kezemben lévő kávés poharat nézte, majd kérdőn rám pillantott. Kis habozás után hazudtam egyet.
-Már az előbb felkeltem, csak feljöttem a telefonomért.
-Ó, és az hol van?-kérdezte gyanakodva.
Majdnem lefagytam, de végül eszembe jutott valami.
-Lent. Csak elfelejtettem.-kaptam a fejemhez.
-Hát, jó. Főztél nekem is?-mutatott a kávéra.
-Persze.-mondtam, mire leindult, én pedig hangtalanul sóhajtottam egy nagyot, majd énis leindultam.
Anya elvette a kávéját, és leült velem szemben.
-Kedden...-kezdte.-Kedden lesz George-ért a féléves megemlékezés.-hajtotta le a fejét.
-Ne nevezd így apát!-szóltam rá.
-El kell mennünk a templomba, ezért elkérlek a suliból.
-Jó. Nem lehetne akkor, hogy hétfőn se menjek?-kérdeztem félve.
-Nem. Tudom, hogy haragban vagytok Anette-el, de attól még mész.
-Oké.-szomorkodtam.
-Tudod mit?-állt fel mosolyogva.-Meghívom őket vacsira.-mondta, és el is vette a telefonját a kis asztalról.
-Anya, ne!-álltam fel én is.-Légyszíves!-kérleltem, de ha ő valami a fejébe vesz, abból nem lehet egyhamar kiábrándítani, ezért egyből tárcsázta is Ann anyukájának számát.
-Szia Rachel!-köszönt a telefon másik végén levő személynek.-Mit csináltok? Igen? Hát, mi is elvagyunk. Nem jönnétek ma este el vacsorázni? Á, nem probléma, akkor gyertek ti ketten.-itt egy kicsit fellélegeztem, hiszen, ha Anette nem jön, akkor még én is kibírom azt a 2-3 órát.-Legyen csajos est. Oké, várunk szia.
Mosolyogva tette le a telefont, én pedig csalódottan néztem magam elé.
-William nem jön, ugye?-kérdeztem egyhangúan.
-Igen.-örvendezett, és egyből kezdte bújni a receptkönyveket, mert "nem tudja mit főzzön nekünk".
Unottan felballagtam a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Anyu kora reggeli telefonálásán járt az eszem."Vajon ki lehet az? Mit titkol és ki elől? Talán előlem? Miért nem akarja elmondani? Ki jöjjön haza? Mit akar ő mondani? Lehet Anette volt az? Vagy Paul? Talán Harry?".
A gondolatok sehogy sem fogytak a fejemből, de egy idő után, úgy fél tizenkettő körül felálltam, és elzsibbadt tagjaimat megmozgattam, amitől a zsibbadást erősebb szúrós érzés váltotta fel. Idegesen letérdeltem a szekrényem elé, és minden ruhát kihúztam belőle. Jó érzés volt levezetni valahogy a felgyülemlett feszültséget, de a visszapakolás már kisebb-nagyobb gondokat okozott. Háromnegyed óra alatt végeztem az összes blúz, póló, nadrág stb. színszerinti pakolásával. Igen, ez egy berögződött szokás. Mindig színsorrendben rakom a ruháimat, így öltözni is könnyebb néhányszor. Éppen egy zöld pólót pakoltam vissza, amikor eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom Brittát.
-Szia.-mosolyogtam, miközben köszöntöttem kissé szeleburdi rokonomat.
-Sziaaaa.-túlzott egy kicsit a köszönéssel.
-Hogy vagy?-kérdeztem rá a már sablondologra.
-Én, köszönöm szépen, nagyon jól.-hallottam a hangján, hogy mosolyog, ez pedig engem is jobb kedvre derített.-Figyu, az Oxfordon nyílt egy vadi új ruhaüzlet. És azt mondják, nagyon szép ruhákat lehet ott kapni. Nem gondolod, hogy itt az ideje megvenni a szalagavató ruhádat?-kérdezte reménykedve.
-De, igen.-nevettem fel.-Amúgy teljesen kiment a fejemből.
-Na látod? Mire jó a legjobb unokahúg?
-Ha te nem lennél...-kezdtem dramatizálni.
-Akkor már nem is élnél.-fejezte be helyettem, mire felnevettem.-Akkor gyere az Oxford utcába, oké? Várlak, négyre legyél ott.
-Jó, akkor sietek, szia.-tettem le, mielőtt köszönhetett volna.
A frissen rendbe rakott szekrényemből válogatás kissé bűntudatot okozott, de végül kivettem onnan egy ruhát. Azért választottam ruhát, hogy könnyebb legyen szalagavtórucikat próbálni. Miután felvettem, lesiettem a lépcsőn.
-Hova-hova?-kérdezte anya.
-Brittával szalagavató-ruhát venni.-mosolyogtam.
-Ó.-szaladt fel anya szemöldöke.-Aztán szépet válassz.
-Meglesz.-mondtam, és felkaptam a dzsekimet, és felrángattam a cipőmet. Már teljesen felöltözve léptem ki az ajtón. A szél egyből belefújt a hajamba, amitől kis felfrissülést kaptam. Gyors' leintettem egy taxit, beszálltam, majd becsuktam az ajtót.
-Az Oxford Streetre, legyen szíves.-adtam ki az utasítást. Hangtalanul utaztam, csak az épületek sokaságát bámultam, és különböző embereket. Nem volt valami érdekfeszítő látvány. Az Oxford a divatimádók, a stylistok, és a divatlapok "hazája", vagy éppen álma. Itt minden egyes híres márkát meglehet találni, mindegyiknek külön üzlethelyisége van.
-Köszönöm, itt jó lesz.-szóltam oda a taxisnak, amikor az utca szélén megláttam a dzsekiben ácsorgó Brittany-t.
Odaadtam a taxisnak az elegendő pénzt, majd kiléptem az útra.
-Sziiia.-ölelt meg Brittany, mielőtt észbe kaptam volna.
-Szia.-mosolyogtam.-Na melyik az a bolt?-kérdeztem, miután hajlandó volt elengedni.
-Ó, óóó. Az, ott. Az Ellie Sanderson. Tegnapelőtt nyitott ki.-mutatott izgatottan egy fekete üzletre, amely kirakatában néhány fehér ruha volt.
-Nagyon szép.-szóltam.-De engem inkább esküvői ruhára emlékeztetnek.-húztam el a számat.
-Ó, nyugi, megtalálod, amit keresel.-fogta meg a csuklóm, és a bolt fele húzott.
Ahogy beléptünk, a sok fehérség kissé elvakított, de pár másodperc múlva ismét tisztán láttam.
-Jó napot!-köszönt az eladósrácnak illedelmesen Brittany.-A barátnőmnek szeretnénk szalagavató-ruhát vásárolni.-mutatott rám. Én nem szólaltam meg. Nem szeretek középpontban lenni.
-Oké.-mosolygott a srác.-Audrey!-szólt hátra.-Gyere a helyemre, én segítek a lányoknak.-egy vörös hajú, szemüveges, gyönyörű lány a ruhák közül jött elő, majd beállt a pasi helyére, a recepcióhoz.
-Köszi.-mondta a pasi. Audrey egy biccentéssel elintézte, majd kényelmesen leült egy székre, fellapozva egy divatmagazint.
-Hát, ahogy rád nézek...-kezdte a srác, majd végigmért. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, amíg a srác a kezembe nem nyomott hat darab fénylő ruhát.
Szótlanul mentem az egyik öltöző felé. Britta leült az öltöző előtti kanapéra, a sráccal. Az első ruha, egy zöld, pántos ruha volt. Inkább olyan halottzöldnek említeném, mert nagyon halvány volt. Már a színe visszataszított, ezért éreztem, hogy nem ez lesz a jó. Amikor felvettem az érzésem be is teljesedett. Nagyon rosszul állt, a pántja szorított, túl hosszú volt és nem hangsúlyozta ki a görbületemet. Egyből elvetettem, ki sem merészkedtem benne, mert ahogy hallottam a beszűrődő kuncogást, Brittáék nagyon jól elvoltak. A második ruha színben már közelebb állt hozzám, de mégsem akartam szürke ruhában menni, ezért egyből félreraktam. A következő egy rózsaszín pánt nélküli ruha volt, aminek csak az alakja tetszett, ezért felpróbáltam. Nem mondom, hogy rosszul állt, de a hajam és a ruha nagy kontrasztot mutatott, és a bőrömet is halványította, ezért azt is a "kizárva" halomra helyeztem. A negyedik egy piros ruha volt, fél pántos, és apró fekete pillangók voltak rajta. Nagyon szép volt. Ezt is felpróbáltam, de ugyanúgy nagyon előnytelen volt. Ez is hosszabb volt a kelleténél, mégis hogy táncolhattam volna benne? A rakottabb részek elég hülyén néztek ki, szóval ez is ment a másik oldalra. Az utolsó ruha egy bézs ruha volt. Elég nehezen, de felvettem, majd felnéztem a tükörbe. Ez sem talált a sötét hajammal, pedig amúgy gyönyörű volt. De nem talált a hajammal. Tétlenül álltam fehérneműben, aztán újra átnéztem a ruhákat. Minden mindegy alapon felpróbáltam a szürke ruhát is. Kövek voltak rajta, nagyon tetszett. Ennek sem volt pántja. A hossza tökéletes volt, a legjobb részeimet emelte ki. Füligérő mosolyt véltem felfedezni az arcomon, de kissé elszomorodtam.Ő már nem láthat... Letöröltem a kósza könnycseppemet, és újra mosolyogva léptem ki.
-Ez lesz az!-fordultam körbe boldogan.
-Gyönyörű vagy!-ujjongott Britta, pezsgővel (!) a kezében.
Kérdőn néztem rá.
-Ó, nyugi csak Trevor hozta.-mosolygott.
-Trevor?
-A srác, aki segített.-legyintett.
-Ja, oké.-mosolyogtam.
-Akkor megvesszük.-mondta izgatottan.
Akkor megvesszük.-ismételtem el, halkabban, és nyugodtabban.
Direkt csinálod!!!!!!!!!!! Siess a kövivel, mert belehalok! Megjegyzem, hogy lehetne egy kicsit hosszabb , mondjuk tudom, hogy milyen nehéz hosszat alkotni!
VálaszTörlésxxx