7.Fejezet-Cry, cry, cry.

Hát, heló :). Itt van a 7. Fejezet is, remélem tetszeni fog majd. Ha elolvastad, kérlek hagyj valamit magad után, pipálj, vagy kommentelj, esetleg iratkozz fel. Nagyon hálás vagyok az oldalmegtekintések miatt, és a pár pipát is nagyon köszönöm. A Characters oldalon megismerhetitek Brittany-t is, akinek csak később lesz több szerepe. Jó olvasást! :)
xx Adeline B.

Néha azon gondolkodok, hogy mi lenne, ha egyszerűen kitörölnénk magunkból a fájdalmat. Kitörölnénk a rejtett zugából, és minden sokkal szebb lenne...sokkal egyszerűbb lenne. Miért nem vagyunk ösztönös lények? Nekik a fájdalom ismeretlen, a külső fájdalmakat kivéve. Egyszerű lenne az élet, ha valakit elveszítünk, mindenki nyugodtan továbbáll, végzi a saját dolgát. Mennyivel egyszerűbb lenne az életünk...

Persze én nem vagyok erős, mint Anette, hogy csak letöröljem a könnyeimet egy mozdulattal, és mosolyogva elsétáljak. Éppen ezért is keltem reggel gigantikus fejfájással és kidagadt szemekkel. Ahogyan beléptem a fürdőbe, és megnéztem magam, egy óriási pattanást is felfedeztem. Ideális reggel. Megmostam az arcom, és bekentem pattanáskezelővel. Hagytam a sminket, csak egyszerűen oldalra fontam a hajam, felöltöztem, és ledobtam magam az ágyra. Megtapogattam a már-már begyógyuló sebet a nyakamnál, ami még mindig fájt. Visszamentem a fürdőbe, és sebtapaszt raktam rá. Átvettem a toppomat egy másik blúzra, ami eltakarta a sebet. Kisebb hányingerrel komótosan lementem a lépcsőn, már teljes öltözékben.

-Jó reggelt.-köszönt anya.-Hát te ilyen korán?-nézett fel az újságból, és rám szegezte szemüveges tekintetét.

-Felkeltem.-vontam meg a vállam, és bementem a konyhába. Egyből észrevettem a gőzölgő kávét a pulton, kartonpohárba raktam, és fedelet raktam rá. Anya felvont szemöldökkel figyelt, ahogyan a kávéval a kezemben próbálom felvenni a piros dzsekimet.

-Csak sétálok egyet.-biccentettem. 

Leraktam a földre a poharat, és a piros Conversemet is felhúztam. Kinyitottam az ajtót, és otthagytam anyát egyedül.

Áldtam az eget, hogy nem raktam fel sminket, mert néhány kósza könycsepp lecsordultam az arcomon, amit idegesen töröltem le. Az üzletek közt járkáltam, nézelődtem , aztán megláttam egy apró helységet. Barna faburkolatú volt, egy sötétbarna ajtóval. Felül egy "Coffee Shop" felirat volt látható, én pedig felsétáltam a három fokos lépcsőn. A kinti levegővel ellentétben itt kellemes idő volt. Pár asztalon, pár széken, és egy bárpulton kívül semmilyen nagyobb bútor nem volt ott. Lenyűgözött az egyszerűsége. 

Mivel én kávéval jöttem be, elég furán éreztem magam, de ahogyan leültem, eszembe jutott, hogy rendelek egy muffint. Csak ültem, és ittam a kávémat, amikor észrevettem, hogy két asztallal mellettem ül egy kapucnis srác, egy lánnyal. A srác pont úgy nézett ki, mint "-A" a Pretty Little Liarsből. Még kínosabban éreztem magam, kissé mozgolódtam a székben, és néhányszor odapillantottam, hogy megfigyeljem a srácot. Sajnos mást nem láttam, csak hogy a lány egy fényképet nyújt át neki, majd a pasi elmegy. Hátranéztem, hogy meglessem a képet, de csak az alját láttam, valami köves út volt. A srác szétnézett az utcán, majd sietve elfutott. Kicsit furcsáltam az esetet, de nem gondolkoztam sokat rajta, mert kijött a pincér.

-Szeretne valamit?-kérdezte mosolyogva a 20 körüli csaj.

-Egy áfonyás muffint, ha lehet.-mondtam.

Ezzel el is ment, engem pedig egyedül hagyott a gondolataimmal, amik Anette, apa, vagy éppen a kapucnis srác körül forogtak. Amikor Anette vagy apa jutott eszembe, könnyeztem egy kicsit, de erős maradtam, mert nem akartam, hogy mások lássanak így. Amikor pedig a pasin gondolkoztam, nagyon "töprengő" fejet vágva magam elé bámultam. Csak akkor eszméltem fel, amikor a lány kihozta a muffinomat, és motyogtam valami "köszönöm" félét. Miután megettem, leraktam 4 fontot, ezzel jattot hagyva a pincérnek. Csepegett egy kicsit, amikor kiléptem a kávézóból, és tovább mentem. Az utam egyenesen Mr.Higgins-hez vezetett. Az eső egyre jobban megeredt, és szerencsémre a táskámba beleraktam egy apróra összecsukhatós esernyőt, ami most jól is jött. Az utat körül-belül fél óra alatt tettem meg, sietős léptekkel, és földre szegezett tekintettel. A hideg időhöz híven néhányszor összehúztam magamon a dzsekit, aztán végre a barna ajtó előtt álltam. Kettőt kopogtam. De nem Paul nyitott ajtót.

-Gyere beljebb drágaságom.-invitált be Babette mosolyogva.

-Köszönöm.-mosolyogtam.

Babette előrement, én pedig lehúztam a cipőmet, és felakasztottam a kabátomat.

-Menj csak be a nappaliba. Paul mindjárt jön, csak el kell intézzen valamit.-mosolygott.
Egy bólintással bementem az említett helységbe, és leültem a kanapéra. A táskámat magam mellé tettem, és elővettem a telefonomat. Nagy meglepetésemre jött egy sms-em, 5 perce.
"Benne vagy a sztárhírekben, Stace. Harry Styles kocsija? Mit kerestél Harry autójában? Hát, te ezt nem mondtad el."
Nem kicsit döbbentem meg. Csak bámultam a képernyőt, amikor ismeretlen szám hívott. Már akkor felkaptam, amikor a csengőhang el sem kezdődött. 
-Igen?-szóltam bele.
-Szia, barátnőm.-mondta Harry a rekedtes hangján, majd nevetett egyet.
-Kezdjük ott, hogy nem vagyok a barátnőd.
-Hát a sztárhírek szerint igen.-hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Még most sem vagyok.
-De lehetnél.-röhögött fel.
-Kapd be, Styles.-mondtam, és szembe nyomtam.
Mégis mit képzel magáról? Az egy dolog, hogy több csajt megkaphatna, mint azt el lehet képzelni, de én nem vagyok köztük. Nem vagyok, és nem is leszek. Ezt itt eldöntöttem. Nem fog elvarázsolni az a zöld szem, a göndör haj, a tökéletes testalkat. Nem fog.
-Ó, Ms. Brooke.-lépett be Paul.-Minden rendben van?-kérdezte, amikor meglátta az arcom.
-Hát...összevesztem Anette-el.-mondtam szomorúan, és kicsordult egy könnycseppem.-Csak egy pillanat.
Visszaírtam Anette-nek:
"Hogy őszinte legyek, ma akartam elmondani, mert ugye megterveztük, hogy parkba megyünk. De közbejött valami..."
Elmeséltem mindent Paul-nak, akit nagyon zavartam, ezért miután elmondtam, el is mentem onnan. 
London vizes utcáin sétáltva sírtam, amikor megcsörrent a telefonom.
-Igen?
-Gyere haza, kicsim, mert fél óra múlva el kell indulnunk a nagyihoz.-szólt bele anya.
-Miért?
-Jaj, hát nem mondtam? Megünnepeljük a szülinapját.-mondta fáradt hangon.
-Nem, nem mondtad, oké sietek.-tettem le.
Anette nem írt vissza,  de ami azt illeti nem is vártam. Felgyorsítottam a lépteimet.
Nekem miért nincs senkim, aki mellettem állhat? Amikor Anette szülei elváltak, én ott voltam mellette. Azt mondta jól van, de látszott rajta, hogy összetört. Én ott álttam mellette. És most velem mi van? Mi lesz? Miért nem szeretne senki felkarolni? Hogy én is élhessek? Az emberek irigyek. Az emberek önzőek. Sosem lesz senki valaki mellet úgy, igazán. Teljesen. Szívből.
-Na végre, menj gyorsan öltözni.-küldött fel anya, aki amúgy már kisminkelte magát.
-Oké, megyek.
Felsiettem a szobámba. Az ágyon egy papír volt.
"Figyelj, Stacey. Lehet, most gyerekesnek fogsz tartani, hogy ezt az utat válasszam, hogy bocsánatot kérjek, de kérlek szépen bocsáss meg, amiért úgy viselkedtem. Kérlek. Hiányzol."
Ennyi. Se név, se aláírás. Hát, Ann "nagyon kitett magáért". Eldöntöttem, hogy nem fogok jelentkezni. A szekrényemhez siettem, és pár perc alatt kiválasztottam, hogy mit veszek fel. Nem siettem, hogy felvegyem. Miután felöltöztem, bementem a fürdőbe, és kevés sminket raktam fel. Szempillaspirálból (természetesen vizálló) és szájfényből állt.
-Gyere, Stacey.-kiabált fel anya.
-Megyek.
Az autóban ülve sírdogáltam, miközben anya mellettem szorosan az utat nézte. 
-Itt jó lesz, köszönjük.-szólt anya a taxisnak.
-8 font és 50 penny lesz.-mondta fapofával.
Anya kifizette, és mindketten kiszálltunk. Egyszerűen csak kitört belőlem a zokogás. Anya az elején döbbenten bámult, majd megszólalt.
-Megértem, hogy fáj, kicsim, de most szedd össze magad, mert a nagyi nem azért hívott, hogy szomorúnak lásson.
Én csak bólintottam, kivettem a táskámból egy apró tükröt, egy papírzsepit és a szempillaspirált. Letöröltem, és újrafestettem. Rám fért volna még egy arcmosás is, mert piros volt a szemem. Világfájdalommal tele elindultunk a nagyiék háza felé. Nevetés hallatszott ki, és egyből megcsapta a szaglószerveinket a jellegzetes tejszínes carbonara illata. Kopogtam.
-Jaj, sziasztok!-ugrott rám a nagyi, majd anyát is megölelte. A háttérben mindenki sorakozott, hogy megöleljen, többek között az unokatestvérem, Brittany is. Elég jóban vagyok vele, de igazából három évvel kisebb, mint én.
-Ííííí, szia Staceeeey!-ölelt meg Britta.
-Szia Britta.-mosolyogtam.
-Figyu, láttalak a TV-ben.-mondta kikerekedett szemekkel.-Komolyan Harry vitt haza?!-hitetlenkedett.
-Igen-vontam meg a vállam.
-És neked ez csak ennyit jelent?-döbbent le.-Mesélj el mindent!-utasított, és bevonszolt nagyiék kicsi szobájába.
Egy intéssel köszöntem a többieknek, akik csak mosolyogva megrázták a fejüket. Ott volt a nagyi, a papa, a nagybátyám, nagynéném és Britta tesója is. Nem voltunk sokan, de az nekünk pont elég.
-Na, mi volt?-kérdezte izgatottan, az ágyon ülve.
-Semmi, komolyan semmi. Csak hazavitt. Ennyi. Pont.
-Na nemár. Hol találkoztatok?-türelmetlenkedett.
-Paul Higgins házában.-vágtam rá.
-És őt honnan ismered?
-Tanárom.
-Mit kerestél a házában?
-Ő hívott.
-Miért?
-Hogy segítsen.
-Miben?
-Na jó elég! Idáig hadartunk, most hagyd abba a kérdezpsködést. Önvédelmet tanít nekünk, és megkérdezte az igazgatónőtől, hogy kinek vagy nagyobb problémája. Elhívott magához, hogy segítsen nekem feldolgozni. Aztán mikor másodszorra is mentem, jöttek ők is. Ennyi. És Harry hazavitt.
-Miről beszélgettetek?
-Hát sokat nevettünk. Például arról beszéltünk, hogy Lou és Niall nem vehet magának többszáz fontos galambkaját, hogy Zaynnek nem lehet tükörszobája és Harry nem költözhet Louis vécéjébe.-nevettem fel egy kicsit.-Liam pedig csak azt mondogatta, hogy "hova kerültem?" és rázta a fejét. Aztán Louisék sokat hülyültek, és azt röhögtük.
-Óóóóó, én is akaraoook.-hisztizett.
-Esküszöm, hogy elviszlek majd, oké?-mosolyogtam.
-Komolyan?! Áááá! Imádlak Stacey!-ugrott rám.
Később a nagyi hívott enni, körbeültünk, és mindenki beszélgetett valakivel. A felnőttek az "élet nagy dolgairól", Britta a One Directionről áradozott, Jordan, Britta testvére, pedig csak evett, és telefonozott.
-Mindig ezt csinálja.-nézett rá Britta.-Valami haverjával beszél. De mindig. Szerintem csaj van a háttérben.-mesélte.
-Hát.-nevettem fel.-Lehetséges, mert 14 éves létére jól néz ki. Biztos volt már egy-két barátnője.
-Ó, ne is mondd.-legyintett.-A kis csitrik dögölnek utána. Minden héten mással kavar. Tudod, szerintük ez a "menő".
-Utálom az ilyesmit.-undorodtam, és Harryre gondoltam. Ő is ilyen. Blah. 
-Minden rendben van? Nagyon elgondolkoztál.
-Mi? Ja. Megvagyok.-mosolyodtam el.
-Biztos?-vonta össze a szemöldökét.
-Harry is ilyen.-csúszott ki a számon.
-Mi?! Nem! Nem, nem, nem és nem! Hogy mered ezt feltételezni?
Elmondtam neki, az egész beszélgetésünket.
-Hát, ha te ebből ezt gondolod.-sóhajtott fel.-Te tudod, szerintem csak bejössz neki.
-Á, dehogy. 
Kaja után Jordan, én is Britta néztük az Ilyen a formám című filmet, majd az X-Factort az MTV-n, amíg az öregek tovább beszélgettek. Sokat röhögtünk néhány hülyén, de azért voltak tehetségesek is. 
-Kicsim, indulunk.-szólt be anya az ajtón.-Sötétedik, és tudod, hogy nem szeretek sötétben hazamenni.
-Óóó.-szontyorodott el Britta.-Szia Stacey.-köszönt el.
-Szia.-mosolyogtam.-Holnap felhívlak.
-Oké.-mosolygott vissza.
Hazamentünk ugyanúgy taxival. Leültünk együtt a fotelba, és együtt néztük a folytatódó tehetségkutatód, majd elaludtunk a fotelen mindketten.

6.fejezet.-Memories >> Replay

Sziasztok :) Hát, igen vasárnap van, nem szombat, de azért remélem még itt jártok, mostantól minden hétvégén új rész :). És igen, most jönnek a legizgibb fejezetek :D Szóval gondoljatok erre a blogra is, nézzetek be, és remélem olyan izgatottsággal várjátok a fejleményeket, amennyire én várom, hogy írhassak :) Sajnálom, hogy csak ma tudtam feltenni.... Kissé másképp fogom írni tovább a történet, több érzelem, gondolat lesz beleírva, ami remélem jó hatással lesz a blogra. Fejezetenként fogom bevezetni ezt, hiszen így még kicsit nehéz lenne. Jó olvasást :*

xx Adeline B.

Egy évvel ezelőtt nem gondolkodtam azon, hogy esetleg mi lesz, ha egy hozzátartozóm meghal. Az egész életem boldog volt, szép és jó. Rózsaszín felhőben éltem...de legalább nem fájt semmi. Legalábbis nem volt ami fájjon. Minden nap kimentünk Anette-el a parkba, fagyiztunk ha éppen olyan idő volt, és bejártuk a környék összes szuvenír üzletét. Nevetve, kezünkben több csomag ajándékkal, ékszerrel és egyéb dolgokkal tértünk haza . Felejthetetlen emlék marad Anette okoskodása is, hogy „ez illik hozzád-az illik hozzád” vagy éppen „meg ne próbáld megvenni, elrejti a gyönyörű szemeidet”. Végülis a „szemelrejtős” darabokat ő vásárolta meg, de a mai napig nem hordja.

Érthetően könny szökött a szemembe, a sok emlék átjárta az agyam minden egyes részét.

-Na, hajlandó vagy beszélni róla?-kérdezte Harry, amikor már elindultunk.

Hallgattam egy kis ideig, kb. 4-5 percig, aztán a rövidke gondolkodásban talált legmegfelelőbb mondattal válaszoltam.

-Miért érdekel a magánéletem?

-Egy barát csak kérdezősködhet.-szólt egyszerűen.

-Két órával ezelőtt azt sem tudtad ki vagyok.-nevettem fel hitetlenül, és ránéztem.

-Részletkérdés.-legyintett.

-Ne...várjunk. Most sem tudod ki vagyok, csak a nevemet tudod.

-Ja és a telefonszámodat is.-emelte fel az iPhone-ját vezetés közben.

-Azt meg honnan a fenéből?-kérdeztem ledöbbenve.

-Szerinted mit babráltam Paul telefonján annyit? Ja és még megismerhetnélek jobban.-vetett felém egy ezerwattosat.

-Ó, kérlek. Állj meg.-mondtam.

-Hé, most miért?-fékezett le.

-Talán mert itt lakom.-feleltem fejrázva, és kiléptem a kocsiból.-Kösz a fuvart.-hajoltam be, majd rácsaptam egy ajtót, mielőtt annyit is mondhatott volna, hogy „bükkmakk.”

Apa sosem engedte volna, hogy idegenek kocsijába üljek be. Apa szerint nagyon veszélyes, és megértettem, amiért miattam aggódik, de Harry már annyira nem volt idegen. Vagy mégis?

-Szia anya.-mentem be a konyhába.-Mi készül?-kérdeztem beleszagolva a levegőbe.

-Szezámmagos csirkesaláta.

-Azután nézzük az X-Factort az MTV-n?

-Az holnap lesz kicsim.-mosolyodott el halványan anya.-Szombaton.

-Ó, hát persze.-nevettem el magam.-Felhívom Ann-t. Szólj ha kész van. Megterítek.

-Persze, menj csak.

Felsiettem a szobámba, ahol egy kis rendetlenség fogadott.

-Én hülye, húsz percig válogatok, hogy reggel miben megyek suliba.-morogtam magamban, és elpakoltam a reggel „készített” ruhakupacot. Az ágyra ledobott táskámból előkerestem a mobilomat, és tárcsáztam Anette számát.

-Haló, szia Anette.-mosolyogtam.

-Jó estét, Stace.

-Hallod, kitaláltam valamit.-mosolyogtam szüntelenül.

-Zengd.-türelmetlenkedett.

-Mi lenne ha...-kezdtem.

-Igeeen?

-Ha holnap elmennénk a parkba aztán meg az ajándékboltokba?

-Nekem jó. Akkor holnap egykor a park Keleti részén, tudod.

-Aha, persze, szia.-nevettem.

-Most mit nevetsz? Ne válaszolj, szia.-lerakta.

Mindigis olyan ember voltam, aki utálja, ha valakit lenéznek, de legfőképpen a felsőbbrendűséget ki nem álhatom. Az iskolában , sőt az osztályban is megvan a „hierarchia”, amit én nagyon nem díjazok. Igazából nem szeretem, ha valaki úgy viselkedik, mint Ann, de mivel ismerem, tudom, hogy legbelül neki van a legnagyobb szíve.

-Anyu, kimehetnék a parkba?-kérdeztem, miután vacsoráztunk.

-Ilyen későn?-kapta rám a tekintetét.

-Anya, fél nyolc van.-néztem rá felvont szemöldökkel.

-Na jó, de ne maradj sokáig.-„fenyegetett” meg.

-Persze.-nevettem el magam, és ő is megengedett magának is egy kis mosolyt.

Útközben megint csak gondolkodni tudtam, hiába próbáltam a fülemben doboló zenére koncentrálni. Megint apa jutott eszembe. Emlékszem, amikor 6-7 évesen elhozott először a közeli parkba. Sokat mesélt. Ő is ott töltötte a gyerekkora legfontosabb részét. Emlékszem, ahogyan fújta a szél a hajamat, én pedig mindegyre próbáltam hátratenni az arcomba tévedő tincseket. Sikertelenül. Emlékszem, a fák susogására, a fű zöldjére, a barna padokra, a sárga fagyisstandra, a friss levegőre, a temze közeli zubogására, a közös piknikekre. Egyszóval minden apró részletre. Amikor apa korházba kerüét, egy világ tört bennem össze. A közeli családon kívűl senki sem tudja igazán, hogy mi történt vele. Anette sem tud minden részletet. 

Csak sétáltam a boltok mellett, néztem a kirakatokat, ami tele volt szebbnél-szebb báliruhákkal, táskákkal, sálakkal és volt ahol néhány ízléstelen sapkát is kiraktak. Ízlések, és pofonok. Lassan a park előtt lévő kapuhoz értem, ahol földbegyökerezett a lábam. Képekben jött vissza minden emlék, és lecsordult pár könnycsepp az arcomon. "Erős vagy Stace!"-mondtam magamnak, és letöröltem a könnycseppjeimet. Már régóta vízálló szemfestéket használok, ezért nem volt gond vele. Halk, óvatos léptekkel érkeztem be a majdnem üres parkba. Fújt kissé a szél, de tavasz közepéhez méltó módon sütött a nap egy kicsit. Viszont már lemenőben volt. 

Leültem egy padra, és kivettem a fülhallgatót a fülemből, hogy halljam azokat a régen hallott hangokat. A szél enyhén süvöltött, a fű méregzölden ringatózott a szél miatt, a pad melletti magnóliafán rózsaszín virágok gyönyörű játékát lehetett látni. Néhány méterrel odébb egy öreg pár galambokat etetett, akik szorgalmasan gyűjtötték a földre hullott magokat. Bárkit megmosolyogtatott volna a két ember összhangja ott, és akkor. Együtt nevetgéltek, beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy van egy hosszú, szép múltjuk együtt. Én is ilyen házasságot, illetve szerelmet szeretnék, de ennek nincs nagyon esélye. 

Ott ültem, gondolatokkal tele, világfájdalommal a lelkemben, néha-néha lecsorduló könnycseppel. De ahogyan néztem azt a párt, eszembe jutott, hogy ők min mehettek keresztül. Biztosan vannak unokáik, gyerekeik, de az ő szüleik sem élnek már. Mégis boldogak, gond nélkül élnek, és még mindig szerelmesek. Lehetséges ez? Hogy ennyi idős korban csillogjon a férj szeme ha ránéz, és megállíthatatlanul mosolyogjon a felesége? Hogy még ennyi idős korban is szárnyaljanak a lepkék a gyomorban? Lehetséges. Itt az élő példa. 

Abbahagytam a világrengető gondolkodást, és majdnem beesteledett, amikor továbbsétáltam a parkban. Nem egy párocskát láttam önfeledten csókolózni , de egyen azért megakadt a szemem.

-Anette?!-esett le földig az állam, és összehúztam a szemöldököm. Fogalmam sincs mit éreztem, de abban biztos voltam, hogy az Anette.-És Aaron?!

 Felgyorsított léptekkel mentem oda, és felvont szemöldökkel megszólaltam.

-Hát ti?

-Öö...-kezdte Aaron.

-Mi járunk.-húzta ki magát büszkén Ann.

Ledöbbenten néztem le rájuk.

-Oké, akkor én nem is zavarok.-mondtam és megfordulva elsiettem onnan.

Ahogy hazaértem feldúlva dobtam le magam a fotelba.

-Inkább nem kérdezem meg, hogy mi történt.-mondta anya, aki a hangzavarra kilesett a konyhából, egy műanyag kesztyűvel a kezén. 

-Inkább ÉN nem kérdezem meg, hogy TE mitcsinálsz.-mutattam a gumikesztyűre.

-Ahh, csak takarítok, tudod, azt is kell.-mondta. 

-És azt szemüvegben kell?-kérdeztem hitetlenül.

-Tudod, hogy mindig kell hordjam.

-Hát..oké.-mondtam, és arra vártam, hogy kérdezze meg, hogy mi van velem. Persze megkérdezte, én pedig elejétől a végéig elmondtam, hogy mi történt, belevéve minden érzelmemet.

-Nem értem, hogy miért nem mondta el.-hajtottam le a fejemet.

-Tudom, hogy nagyon jó barátok vagytok, de mindent nem muszáj elmondjon neked.-simította meg az arcom anya, mostmár kesztyű nélkül.

-Ha így állunk, így állunk.-mondtam inkább magamnak, majd felsiettem a szobámba.

A rosszullét szélén állva áztattam magam a kádban, és csak arra a nagyképű mondatra gondoltam. Vízhangzott a fejemben. "Mi járunk"...."Mi járunk". Milyen gusztustalan kifejezés ez?-gondoltam magamban elég érdekes pofát vágva. 

Miután kellőképpen kihűlt a víz, kiszálltam, és pizsibe öltöztem. Kopogást hallottam, ezért törölközővel a fejemen nyitottam ki a szobám ajtaját, ahol nagy megdöbbenésemre anya állt.

-Kicsim, tudom, hogy fáj, de remélem nem baj, ha hoztam egy pizzát, és mellé egy kis ajándékot.-mosolygott. Anya hátralépett, és Anette állt mögötte egy óriáspizzával a kezében.

-Nem vagyok éhes, de kösz.-vettem ki a kezéből a pizzát, és leraktam az írósztalomra. Legalább a negyed doboz lelógott az asztalról.

-Figyelj. Én elakartam mondani neked, de...

-Folytasd.-szóltam rá.

-Na mindegy. Nem tudok felhozni semmit magam ellen, vagy megbocsájtasz, vagy most kisétálhatok a szobád ajtaján, és esküszöm, hogy többet nem zavarok az életedben.-mondta keményen.

-Már megbocsáss, de inkább én kéne veled így beszéljek.-húztam fel magam.

-Miért is? Talán tetszett Ron?

-Hogy mivan?-mondtam már teljesen ledöbbenve.

-Ismerlek, Stace, jobban, mint te magadat. Tudom, hogy tetszett.-jelentette ki büszkén.

-Lehet, hogy sok dologban igazad van, igazad volt, de ezt most nagyon elnézted.-vágtam a fejéhez.

-Ó, igen? Nem én vagyok az, aki az apja halála óta azt sem tudja mi az az élet!-órdította.

-Hagyd abba!-mondtam, már-már könnyes szemmel.

-Csak mondd azt, hogy nincs igazam, és abba hagyom. Azóta nem tudsz élni, nem vagy az, aki voltál. Valdd be.

Hirtelen összedőlt bennem a legjobb barátnőm képe is, és akaratlanul sírni kezdtem. A legjobban pedig az fájt, hogy igaza volt. Teljes mértékben.

-Jó, idefigyelj.-mondta, kissé megenyhülve.-Sajnálom, de ez az igazság.

-Nemhiszem, hogy bármikor is megtudom bocsátani neked ezt.

-Mégis mit?-vetette oda.

-Hazudtál, aztán Ron előtt nagyképűsködtél. Nem mondtad el. Miért nem?-zokogtam.

-Mert minden nem tartozik rád.-kiáltotta, és kiviharzott a szobámból.

Szipogva, két csomag zsepivel feküdtem az ágyamban, és óriási hiányérzetem volt. De nem brtam sokáig feküdni, mert rosszul lettem, ezért felülve sírtam tovább. "Sosem fogok megváltozni."-gondoltam magamban. 

"Keress egy célt, ragadd meg az alkalmat!". 

Hallottam megint. A cél megvolt. Ott és helyben meg kellett győződjek róla, hogy Anette nem az, aki mindig mellettem fog állni, és ezért mégjobban sírni kezdtem.

I'm so sorry...

Nagyon-nagyon sajnálom, de a következő részeket csak iskola közben tudom hozni, mert most vendégeink vannak, és a nyakamba zuhant a "nyár végi hajtás" úgyhogy le kell írjak még egy pár oldalt (najó, még sok-sok oldalt) a háziolvasmányból. Nagyon sajnálom, de esküszöm, hogy iskola közben rendszeresen, minden szombaton új résszel jelentkezem. Mert igen, itt Romániában, csak 16.-tól kezdődik a suli. Szóval nagyon nagyon sajnálom, remélem még mindig fogtok olvasni, mert, hát elég össze-vissza hoztam a részeket. De annyit mondok, hogy már tudom, hogy mik fognak történni, és az biztosan érdekelni fog titeket. Úgyhogy olvasssátok továbbra is a blogom. :) Puszi :)!
xx Adeline B.