6.fejezet.-Memories >> Replay

Sziasztok :) Hát, igen vasárnap van, nem szombat, de azért remélem még itt jártok, mostantól minden hétvégén új rész :). És igen, most jönnek a legizgibb fejezetek :D Szóval gondoljatok erre a blogra is, nézzetek be, és remélem olyan izgatottsággal várjátok a fejleményeket, amennyire én várom, hogy írhassak :) Sajnálom, hogy csak ma tudtam feltenni.... Kissé másképp fogom írni tovább a történet, több érzelem, gondolat lesz beleírva, ami remélem jó hatással lesz a blogra. Fejezetenként fogom bevezetni ezt, hiszen így még kicsit nehéz lenne. Jó olvasást :*

xx Adeline B.

Egy évvel ezelőtt nem gondolkodtam azon, hogy esetleg mi lesz, ha egy hozzátartozóm meghal. Az egész életem boldog volt, szép és jó. Rózsaszín felhőben éltem...de legalább nem fájt semmi. Legalábbis nem volt ami fájjon. Minden nap kimentünk Anette-el a parkba, fagyiztunk ha éppen olyan idő volt, és bejártuk a környék összes szuvenír üzletét. Nevetve, kezünkben több csomag ajándékkal, ékszerrel és egyéb dolgokkal tértünk haza . Felejthetetlen emlék marad Anette okoskodása is, hogy „ez illik hozzád-az illik hozzád” vagy éppen „meg ne próbáld megvenni, elrejti a gyönyörű szemeidet”. Végülis a „szemelrejtős” darabokat ő vásárolta meg, de a mai napig nem hordja.

Érthetően könny szökött a szemembe, a sok emlék átjárta az agyam minden egyes részét.

-Na, hajlandó vagy beszélni róla?-kérdezte Harry, amikor már elindultunk.

Hallgattam egy kis ideig, kb. 4-5 percig, aztán a rövidke gondolkodásban talált legmegfelelőbb mondattal válaszoltam.

-Miért érdekel a magánéletem?

-Egy barát csak kérdezősködhet.-szólt egyszerűen.

-Két órával ezelőtt azt sem tudtad ki vagyok.-nevettem fel hitetlenül, és ránéztem.

-Részletkérdés.-legyintett.

-Ne...várjunk. Most sem tudod ki vagyok, csak a nevemet tudod.

-Ja és a telefonszámodat is.-emelte fel az iPhone-ját vezetés közben.

-Azt meg honnan a fenéből?-kérdeztem ledöbbenve.

-Szerinted mit babráltam Paul telefonján annyit? Ja és még megismerhetnélek jobban.-vetett felém egy ezerwattosat.

-Ó, kérlek. Állj meg.-mondtam.

-Hé, most miért?-fékezett le.

-Talán mert itt lakom.-feleltem fejrázva, és kiléptem a kocsiból.-Kösz a fuvart.-hajoltam be, majd rácsaptam egy ajtót, mielőtt annyit is mondhatott volna, hogy „bükkmakk.”

Apa sosem engedte volna, hogy idegenek kocsijába üljek be. Apa szerint nagyon veszélyes, és megértettem, amiért miattam aggódik, de Harry már annyira nem volt idegen. Vagy mégis?

-Szia anya.-mentem be a konyhába.-Mi készül?-kérdeztem beleszagolva a levegőbe.

-Szezámmagos csirkesaláta.

-Azután nézzük az X-Factort az MTV-n?

-Az holnap lesz kicsim.-mosolyodott el halványan anya.-Szombaton.

-Ó, hát persze.-nevettem el magam.-Felhívom Ann-t. Szólj ha kész van. Megterítek.

-Persze, menj csak.

Felsiettem a szobámba, ahol egy kis rendetlenség fogadott.

-Én hülye, húsz percig válogatok, hogy reggel miben megyek suliba.-morogtam magamban, és elpakoltam a reggel „készített” ruhakupacot. Az ágyra ledobott táskámból előkerestem a mobilomat, és tárcsáztam Anette számát.

-Haló, szia Anette.-mosolyogtam.

-Jó estét, Stace.

-Hallod, kitaláltam valamit.-mosolyogtam szüntelenül.

-Zengd.-türelmetlenkedett.

-Mi lenne ha...-kezdtem.

-Igeeen?

-Ha holnap elmennénk a parkba aztán meg az ajándékboltokba?

-Nekem jó. Akkor holnap egykor a park Keleti részén, tudod.

-Aha, persze, szia.-nevettem.

-Most mit nevetsz? Ne válaszolj, szia.-lerakta.

Mindigis olyan ember voltam, aki utálja, ha valakit lenéznek, de legfőképpen a felsőbbrendűséget ki nem álhatom. Az iskolában , sőt az osztályban is megvan a „hierarchia”, amit én nagyon nem díjazok. Igazából nem szeretem, ha valaki úgy viselkedik, mint Ann, de mivel ismerem, tudom, hogy legbelül neki van a legnagyobb szíve.

-Anyu, kimehetnék a parkba?-kérdeztem, miután vacsoráztunk.

-Ilyen későn?-kapta rám a tekintetét.

-Anya, fél nyolc van.-néztem rá felvont szemöldökkel.

-Na jó, de ne maradj sokáig.-„fenyegetett” meg.

-Persze.-nevettem el magam, és ő is megengedett magának is egy kis mosolyt.

Útközben megint csak gondolkodni tudtam, hiába próbáltam a fülemben doboló zenére koncentrálni. Megint apa jutott eszembe. Emlékszem, amikor 6-7 évesen elhozott először a közeli parkba. Sokat mesélt. Ő is ott töltötte a gyerekkora legfontosabb részét. Emlékszem, ahogyan fújta a szél a hajamat, én pedig mindegyre próbáltam hátratenni az arcomba tévedő tincseket. Sikertelenül. Emlékszem, a fák susogására, a fű zöldjére, a barna padokra, a sárga fagyisstandra, a friss levegőre, a temze közeli zubogására, a közös piknikekre. Egyszóval minden apró részletre. Amikor apa korházba kerüét, egy világ tört bennem össze. A közeli családon kívűl senki sem tudja igazán, hogy mi történt vele. Anette sem tud minden részletet. 

Csak sétáltam a boltok mellett, néztem a kirakatokat, ami tele volt szebbnél-szebb báliruhákkal, táskákkal, sálakkal és volt ahol néhány ízléstelen sapkát is kiraktak. Ízlések, és pofonok. Lassan a park előtt lévő kapuhoz értem, ahol földbegyökerezett a lábam. Képekben jött vissza minden emlék, és lecsordult pár könnycsepp az arcomon. "Erős vagy Stace!"-mondtam magamnak, és letöröltem a könnycseppjeimet. Már régóta vízálló szemfestéket használok, ezért nem volt gond vele. Halk, óvatos léptekkel érkeztem be a majdnem üres parkba. Fújt kissé a szél, de tavasz közepéhez méltó módon sütött a nap egy kicsit. Viszont már lemenőben volt. 

Leültem egy padra, és kivettem a fülhallgatót a fülemből, hogy halljam azokat a régen hallott hangokat. A szél enyhén süvöltött, a fű méregzölden ringatózott a szél miatt, a pad melletti magnóliafán rózsaszín virágok gyönyörű játékát lehetett látni. Néhány méterrel odébb egy öreg pár galambokat etetett, akik szorgalmasan gyűjtötték a földre hullott magokat. Bárkit megmosolyogtatott volna a két ember összhangja ott, és akkor. Együtt nevetgéltek, beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy van egy hosszú, szép múltjuk együtt. Én is ilyen házasságot, illetve szerelmet szeretnék, de ennek nincs nagyon esélye. 

Ott ültem, gondolatokkal tele, világfájdalommal a lelkemben, néha-néha lecsorduló könnycseppel. De ahogyan néztem azt a párt, eszembe jutott, hogy ők min mehettek keresztül. Biztosan vannak unokáik, gyerekeik, de az ő szüleik sem élnek már. Mégis boldogak, gond nélkül élnek, és még mindig szerelmesek. Lehetséges ez? Hogy ennyi idős korban csillogjon a férj szeme ha ránéz, és megállíthatatlanul mosolyogjon a felesége? Hogy még ennyi idős korban is szárnyaljanak a lepkék a gyomorban? Lehetséges. Itt az élő példa. 

Abbahagytam a világrengető gondolkodást, és majdnem beesteledett, amikor továbbsétáltam a parkban. Nem egy párocskát láttam önfeledten csókolózni , de egyen azért megakadt a szemem.

-Anette?!-esett le földig az állam, és összehúztam a szemöldököm. Fogalmam sincs mit éreztem, de abban biztos voltam, hogy az Anette.-És Aaron?!

 Felgyorsított léptekkel mentem oda, és felvont szemöldökkel megszólaltam.

-Hát ti?

-Öö...-kezdte Aaron.

-Mi járunk.-húzta ki magát büszkén Ann.

Ledöbbenten néztem le rájuk.

-Oké, akkor én nem is zavarok.-mondtam és megfordulva elsiettem onnan.

Ahogy hazaértem feldúlva dobtam le magam a fotelba.

-Inkább nem kérdezem meg, hogy mi történt.-mondta anya, aki a hangzavarra kilesett a konyhából, egy műanyag kesztyűvel a kezén. 

-Inkább ÉN nem kérdezem meg, hogy TE mitcsinálsz.-mutattam a gumikesztyűre.

-Ahh, csak takarítok, tudod, azt is kell.-mondta. 

-És azt szemüvegben kell?-kérdeztem hitetlenül.

-Tudod, hogy mindig kell hordjam.

-Hát..oké.-mondtam, és arra vártam, hogy kérdezze meg, hogy mi van velem. Persze megkérdezte, én pedig elejétől a végéig elmondtam, hogy mi történt, belevéve minden érzelmemet.

-Nem értem, hogy miért nem mondta el.-hajtottam le a fejemet.

-Tudom, hogy nagyon jó barátok vagytok, de mindent nem muszáj elmondjon neked.-simította meg az arcom anya, mostmár kesztyű nélkül.

-Ha így állunk, így állunk.-mondtam inkább magamnak, majd felsiettem a szobámba.

A rosszullét szélén állva áztattam magam a kádban, és csak arra a nagyképű mondatra gondoltam. Vízhangzott a fejemben. "Mi járunk"...."Mi járunk". Milyen gusztustalan kifejezés ez?-gondoltam magamban elég érdekes pofát vágva. 

Miután kellőképpen kihűlt a víz, kiszálltam, és pizsibe öltöztem. Kopogást hallottam, ezért törölközővel a fejemen nyitottam ki a szobám ajtaját, ahol nagy megdöbbenésemre anya állt.

-Kicsim, tudom, hogy fáj, de remélem nem baj, ha hoztam egy pizzát, és mellé egy kis ajándékot.-mosolygott. Anya hátralépett, és Anette állt mögötte egy óriáspizzával a kezében.

-Nem vagyok éhes, de kösz.-vettem ki a kezéből a pizzát, és leraktam az írósztalomra. Legalább a negyed doboz lelógott az asztalról.

-Figyelj. Én elakartam mondani neked, de...

-Folytasd.-szóltam rá.

-Na mindegy. Nem tudok felhozni semmit magam ellen, vagy megbocsájtasz, vagy most kisétálhatok a szobád ajtaján, és esküszöm, hogy többet nem zavarok az életedben.-mondta keményen.

-Már megbocsáss, de inkább én kéne veled így beszéljek.-húztam fel magam.

-Miért is? Talán tetszett Ron?

-Hogy mivan?-mondtam már teljesen ledöbbenve.

-Ismerlek, Stace, jobban, mint te magadat. Tudom, hogy tetszett.-jelentette ki büszkén.

-Lehet, hogy sok dologban igazad van, igazad volt, de ezt most nagyon elnézted.-vágtam a fejéhez.

-Ó, igen? Nem én vagyok az, aki az apja halála óta azt sem tudja mi az az élet!-órdította.

-Hagyd abba!-mondtam, már-már könnyes szemmel.

-Csak mondd azt, hogy nincs igazam, és abba hagyom. Azóta nem tudsz élni, nem vagy az, aki voltál. Valdd be.

Hirtelen összedőlt bennem a legjobb barátnőm képe is, és akaratlanul sírni kezdtem. A legjobban pedig az fájt, hogy igaza volt. Teljes mértékben.

-Jó, idefigyelj.-mondta, kissé megenyhülve.-Sajnálom, de ez az igazság.

-Nemhiszem, hogy bármikor is megtudom bocsátani neked ezt.

-Mégis mit?-vetette oda.

-Hazudtál, aztán Ron előtt nagyképűsködtél. Nem mondtad el. Miért nem?-zokogtam.

-Mert minden nem tartozik rád.-kiáltotta, és kiviharzott a szobámból.

Szipogva, két csomag zsepivel feküdtem az ágyamban, és óriási hiányérzetem volt. De nem brtam sokáig feküdni, mert rosszul lettem, ezért felülve sírtam tovább. "Sosem fogok megváltozni."-gondoltam magamban. 

"Keress egy célt, ragadd meg az alkalmat!". 

Hallottam megint. A cél megvolt. Ott és helyben meg kellett győződjek róla, hogy Anette nem az, aki mindig mellettem fog állni, és ezért mégjobban sírni kezdtem.